Amikor lehullok

Amikor lehullok az élet fájáról mint egy érett gyümölcs,

hagyj ott, ahova esek,

hogy megöleljen a Nap, a szél, és a hold,

hogy az élet felfaljon, egyik harapással a másik után.

Hogy mindenki learassa a szerelmet, melyet nekem adott:

a fényt, a fényét, a vizet

a földet, a hamvait, a lelkét, a szelet.

Mindenki azt kapja, amire számít.

A pillantása és a pillantásom

mint egy visszhang, ismétli szavak nélkül:

még mélyebben, még mélyebben,

mindennél mélyebbre,

a véren, a húson keresztül.

Ámde örökké ébren vagyok

és örökké meg akarok halni

hogy folytassam, a számmal                                           

elvesszek a hajában.