Vesta

A vakok, csukott szemmel végigálmodják a világot....

Ha füveznék, tuti így érezném magam. Így meg fű nélkül is narkotikumozok. Számölőként három napja ez megy a fülembe. És csak pörög, és szív, és látom a víziót, érzem a meleg estét, hiába na, a hormonok megint elindulnak bennem.

Igen, van csendzene, meg csillagzene, utóbbi olyan szédülős, csillagos nyári éjszakai, amikor csak nézek fel a sötét égboltra, ahol apró fényforrásként látszódnak a csillagok, mintha egy nagy fekete kendőt borítottak volna a hatalmas lámpa elé, kilyuggatták volna, és átszűrődne a fény, és bejön kamaszkorom, a fülledtség, a hajnalokig elmélkedés a világegyetemről és a lét kérdéseiről, és persze a még felfedezésre váró, de küszöbön toporgó erotika, és az, hogy felfelé hagyom el a testem, kifelé, a gerincemből lövöm ki magam, szinte egészen a farokcsont felől, végigfut felfelé a gerincoszlopomon és távozok a fejtetőmön át, villámgyorsan szakadok ki és csak szédülök bele, és érzem a tarló illatát, mint azon az augusztusi tarjándörögdi teliholdas estén, a föld melege alattam, végigfekszem és pörögök bele...

Vannak csillagzenék. Ez egy ilyen.

Az Isten háta mögötti Mammonnál dolgozom. Jó közelre költözött a Teremtő tégláihoz, hogy ne lássák. Minden egyes fillér érkezésénél tapsol örömében, majd visszíbújik kristálypalotájába, ahol metszett üveg vagy tán kristály poharából issza ki a soron következő lecsapolt vérét.

Döglött békák tetemei jelzik

a közeledő tavasz

útját.

Mély kútba tekinték,
Aranyszálat szakaszték,
Testvérkémet benne látom,
Bíborba, bársonyba,
Gyöngyöskoszorúba.

 Az idei ősz különösen ködös. Fehérsége pótolja a havat, ami - most fura módon - hiányzik. Éjjelente megnyugtat, ahogy kinézek az ablakon és a vattaként magába burkoló matériát bámulom. Az utcai világítás is tompán, aranyló-narancssárgán, otthonosan meleg fénnyel üdvözöl, az éj kékes-feketéje is átváltozik valami feketén-ezüstösen örvénylő mélységgé. 

Jópár éve már, hogy figyeltem az ablakomból a könyvtár fölötti narancsos és lila fényeket éjszaka, most megint elcsodálom. Erőltetem a szememet: meddig képes ellátni, a tornyokból mennyi marad meg halvány körvonalakkal a valóságnak. Régi csehszlovák mesekönyvem jut eszembe: színpompás mese az egész. A könyv lapjain egy régi házikóban alszik a kisfiú. Pár éve még találtam ilyen házat, pontos mását, még a tető lágy kanyarulatai is ugyan azok voltak. Két böhöm nagy emeletes óriás között állta a sarat törpeként, de a tulajok feladták a harcot. Egy mesével több lett. 

Ébredés után első utam az ablakhoz visz, megnézem mennyit evett meg a városból a köd, ami ahogy kilépek az utcára, puha-nedvesen fog körbe, és minden fa alatt emlékeztet kegyetlen hidegségére a karomra hasonlító ágak végéről leeső pár cseppel, ami a hajamon landol, riktábban a nyakamban. Ilyenkor érzem csak, hogy mennyire fagyos ez a gyönyör.

Bandukolok a mókuskerekem felé, és a tompa zajok közt érzem: jó az Isten, hogy ilyenkor nem enged a jövőbe látni. Nem látom már az öt méternél messzebb lévő dolgokat, csak emlékezetből tudom, aztán megsejtem, kis szerencsével talán meg is látom a kontúrját. A mostba, a pillanatba belekényszerített sűrűséggel barátkozom. Nem kell nekem a jövőbe látni. Látni a teljes utamat. Elég, ha a célt tudom, és most figyelek magam köré, közvetlen, és magamba. Magammal, a gondolatokkal barátkozom, figyelek az apró részletekre. Egy a sok közül: a reggeli húszperces remete. Modern tibeti szerzetes. Indulok befelé, mert ennek van ideje.

Amikor lehullok

Amikor lehullok az élet fájáról mint egy érett gyümölcs,

hagyj ott, ahova esek,

hogy megöleljen a Nap, a szél, és a hold,

hogy az élet felfaljon, egyik harapással a másik után.

Hogy mindenki learassa a szerelmet, melyet nekem adott:

a fényt, a fényét, a vizet

a földet, a hamvait, a lelkét, a szelet.

Mindenki azt kapja, amire számít.

A pillantása és a pillantásom

mint egy visszhang, ismétli szavak nélkül:

még mélyebben, még mélyebben,

mindennél mélyebbre,

a véren, a húson keresztül.

Ámde örökké ébren vagyok

és örökké meg akarok halni

hogy folytassam, a számmal                                           

elvesszek a hajában.

A szolnoki temető legvégében, békésen, egymás mellett sorakoznak a görög stílusban felépített kripták. Valamelyik előtt kis kerítés, mögötte kert, mintha a „gazdája” bármikor kiléphetne, szedne egy kis virágot, és bevinné a vázába. A tymphanon kötelező elemként jelenik meg mindegyiken. Kedvencem az a kripta, melyen apró, gyöngyház ragyogású mozaikból raktak ki jelenetet (hogy mit, az már az idő homályába vész, csak a jóérzés maradt meg, és a kényszer, hogy ha ott járok a temetőben, feltétlen meg kell újra látogatni). Tengerkék kis csempék, a napfényben messziről látni csillogásukat. Az előtte lévő kerítésen belül sziklakert, melyen pozsgások burjánzanak. Nem sokkal a kripták mellett vannak az ismeretlen katonák sírjai. Fejfájuk kicsi, tán negyven centi, ha van, tetején egy fehér táblácskával. Mintha valaki jókedvűen teletűzdelte volna fehér fejű gyufákkal a földet. A nyárfák szinte égig érnek körülötte, ágain a balkáni gerlék búgnak, akik a hazai gerléket „kiszorították” innen. Sosem néztem még meg, mi van írva a táblákra, ha egyáltalán van rajtuk valami, inkább csodáltam a katonás rendet, a pontosan kimért távokat, amik az újraültetett erdőkre emlékeztettek.

A szobortemető pedig külön varázsrész a temetőben. Csupa csoda, hatalmas kőóriásokkal, mohával, és patinával. Az egyik parasztot ábrázoló szobor pont jól tartja kezeit ahhoz, hogy a nagyvilágot belátni akaró gyermek fel tudjon kapaszkodni magasabbra (a kezek alamizsnát kérnek). A hidat és az azon átkelőket őrző turul pedig mesék hőse volt. Égbe nyúló kőoszlopon, kitárt szárnyakkal áll a turul. Szinte aprónak látszik, annyira fent van. Tollai megkoptak, szürkések lettek, de méltósága töretlen. Olyan kedves nekem, mint a kőbe faragott galamb, mely őseim sírját őrizte némán.

Morbid kijelentés, de még két temető van az országban, amit nagyon szeretek. Az egyik a tiszaörsi, régi, műemléktemető, melynek közes-közepében egy meredek oldalú kis dombon apró templom fehérlik, halottak napja környékén messziről látszódik a sok száz mécses fényében a táj fölé magasodva. A dombon teraszosan elhelyezve a sírok, kis kerítésekkel elválasztva ezek is, fejfáikon akár két századdal ezelőtti dátumok, vagy elmosódott, csak ujjal olvasható vésett szavak. Az utat felfelé a stációk jelzik takarosan, fehérre meszelve, piros cseréptetejükkel. Olyan, mint egy apró kincses doboz, benne lélekmelengető drágaságokkal, meleg, narancsszínű mécses-lánggal. Ennek ellentéte a dörgicsei temető, legalábbis amit gyerekként láttam, miközben agyagért mentem az „agyagbányába”, kézműveskedéshez. A kukoricás és az erdő között, a poros ösvény mellett, gondozottan, olyan természetességgel simult a tájba és a környezetbe, mintha egy virágos rét lett volna. Emberközeli, testet elrejtő, de lelket el nem temető.

Régi estéken családi meséket őrzött a hálószobám minden sarka. Elég volt ide vagy oda pillantanom, hogy eszembe jusson Béni bácsi, aki egy napon eltűnt, amikor az oroszok begyűjtötték a magyarokat háború után és aki ritka vidám tagja volt a családnak. Vagy nagyapám tejtestvére, Béla bácsi, akivel születésüktől kezdve összenőttek. A háborúban Béla bácsinak elveszett a fél keze. Általában a betűrt ujjban hozta el a nagymamámnak szánt igazi, jó szemeskávét. Vagy akár nagymamám, a rózsaillatú táncos teadélutánok királynője. Akinek Pesten egy üvegfúvó mester udvarolt, csinálta neki a kicsi üveg állatkákat számolatlanul, teljes szívből. Még meg is kérte, de aztán közbe jött a háború. Vagy nagyapám, akiről egy Pumákról szóló könyvben találtam képet, ahogy a pilóták között mászkál a bázison. Homályos, de felismerhető. Az én csodálatos, hős nagyapám.

A nagymamám minden este, amikor náluk aludtam, ezeket mesélte újra és újra az én kérésemre. Így talált meg a Bánffy-Hunyadhoz kötődő mesénk is. Mert mi erdélyi magyarok vagyunk ám!

Üknagyanyám Bánffy-Hunyadon szolgált, kulcsos asszony volt, házvezető. Még ott szolgált, bizony megesett, így gyorsan kellett hozzámennie Miklós Józsefhez, az én ükapámhoz. Dédnagyapám, akit sosem láttam, így lett ifjabb Miklós József. Tusnádfürdőn volt asztalos inas. Gyors volt, ügyes kezű. Ott, Erdélyben vitték el először katonának, megsebesült, és Szolnokra vitték be az állomásra, ahol dédnagyanyám ápolóként szolgált. A nagymamám szerint nem lehetett ez olyan nagy szerelmi házasság, de 1921-ben, a polgári esküvő után 9 hónapra ő már meg is született.

A dédapám amikor Szolnokra került, megint elvitték katonának, ahonnan orosz fogságba esett. Három évig dolgozott egy vasútvonalnál, erdőt irtottak, bányásztak. Amikor jött haza, a családja már várta, mert előbb ért oda a híre a hazatérésének. Dolgozni visszavették a vasúthoz, a pályafenntartáshoz. A nagymamámnak ő csinálta a bababútorokat: kis szekrényke, ágy, amivel a bejáratnál, a két ajtó közötti részen szeretett nagyanyám játszani.

Egyszer nagymamámék felmentek Újpestre a rokonokhoz, hogy ott töltik a húsvétot. Ezt a történetet pontosan így mesélte el nekem.

"Egyszer felmentünk Újpestre, hogy ott töltjük a Húsvétot Manci néniéknél. Amíg anyukám a nagynénémmel főzött, apukám, meg Béni bácsi azt mondták, hogy elmennek egy kis bort inni. Akkoriban még nem itták úgy a sört. Nem is mondták, hogy inni mennek, csak hogy elmennek egy kicsit, de gondoltuk, hogy nem sétálni mennek. Iszogattak, iszogattak, nem voltak azok berúgva, ahogy elbeszélték, mert csak onnan tudom, volt ott egy másik asztaltársaság is. Ez a másik társaság elkezdte énekelni, hogy Valahol a Volga mentén. És ugye az egy orosz dal. És ahogy apukám kint volt Oroszországban, ismerte ezt a dalt, és ugye ahogy ők már beivogattak, odaszólt apukám, hogy nem úgy kell azt énekelni, meg a szövege sem az. Ezen a dalon annyira összeszólalkoztak, hogy már össze is verekedtek. A végén már az lett belőle, mert szó szerint úgy összeverték az egész vendéglőt, hogy az ajtón kifele folyt a bor. Mindent összetörtek, tönkre is tették a vendéglőst, mert utána már nem tudott kinyitni. Mi meg otthon vártuk őket, az ebéd már régen kész, ezek meg csak nem jönnek. Én tudtam, hogy hova mentek, ezért Manci néni utánuk küldött, hogy nézzem meg őket, miért nem jöttek. Apukámmal útközben találkoztam, az hazatalált, de Béni bácsi sehol nem volt. Akkor láttam meg a kocsmát, hogy még a lépcsőn is folyik a bort. Járok ott az utcán le-fel, akkor látom, hogy ott áll egy kapunál, egy ember belülről, ő meg kívülről, és mindenáron oda akart bemenni, ott vitatkozott az emberrel, hogy ott lakik. Aztán odamentem, és megmagyaráztam neki, hogy sokkal messzebb lakik, és hogy gyerünk csak hazafele. Úgyhogy hazavittem. A végén másnap mesélték el, hogy mi történt a kocsmában. Hogy a kocsmárossal, meg a kocsmával mi lett olyan tekintetben, hogy fizettek-e neki, vagy nem, azt nem tudom"

Ilyen volt az én dédapám. Hidakat is épített. A győri Rábán átívelő híd több száz ember között az ő keze munkáját is dicséri.

A húsvét a családban ezek után is meghatározó volt. A nagyapámat és dédapámat is húsvétkor vitték el az angyalok. Nagymamám dédapám halálát is elmesélte, húsvét szombaton a papa még összerakta az udvart, a tüzifát, és másnap, azt vették észre, hogy nem kap levegőt, és egy pillanat alatt ment el. Húsvét utánig dédapám teste ott volt a házban, mert nem volt ki elvigye a halottat. Nagyanyám ott virrasztott mellette, felöltöztette, betért a szobába mindig, és beszélt még hozzá. Megnyugtatta, hogy még el tudott tőle búcsúzni. Azt mondta, hogy jobb, hogy nem érte meg 1956-ot, mert amilyen szókimondó természete volt, biztosan elvitték volna.

Neki is a szíve állt meg. A családunkban eddig -apám kivételével-, mindenkit az angyalok vittek el. Hiszem, hogy azért, mert jó emberek voltak.

 Szerette tisztának érezni magát. Belépett a tusolóba, megnyitotta a csapot. Várt egy picit, hogy a forró víz kifolyjon. Beállította a hőfokot, a zuhanyfejet a tartóba tette. Kezébe vette a szappant. Gyerekkora óta rajongott a tiszta szappanos illatért. Egyetlen egy fajtát nem szeretett csak, ami barna volt. A nagymama dörzsölte vele végig, és büdösnek érezte magát utána, mintha dohánnyal kenték volna be. De ez a szappan rendes, tisztaság-illatú volt. Forgatta a markában, minél nagyobb habja legyen. Először a lábfejeit szappanozta be. Egész nap szandálban rohangált. Képek villantak fel: merre ment, és hogy holnap hova kell mennie. Leöblítette a koszt, a víz enyhén elszíneződött, tejszínű habbal a tetején csorgott tovább a lefolyóba. A lábait nézte. Az apró pihéket, ahogy nedvesen egészen bebarnulnak. Végigszappanozta a vádlijait, a lábszárát, a combjait. Kemény, körkörös mozdulatai voltak, hogy masszírozza is a fáradt izmokat. Aztán a válla és a karjai köttek. Erős, nagy vállak. Szerette őket, a barna bőrét, ahogy csillogott a vízben. A nyakánál pár kiszabadult hajtincs szívta magába a vizet, hogy utána lassú, kellemes csöpögtetéssel hűtse a már száraz bőrt.

A melleire nézett. Igen, láthatóan már kisebbek, mint egy éve voltak, de még ígyis elég méretesek. Finoman körbesimította őket, majd azzal a mozdulattal a csípőjét és a hasát is elérte. Ahogy ezekkel is végzett a tust erősre állította és lecsapatta magát. Arcát a vízbe beledugta, hogy érezze minden egyes pólusát, érezze, hogy átmossa, gyengéden magába ölelje, elolvassza a víz, mely tejszínűen egyre nagyobb buborékokat vitt hátán, végül lassan tisztulni kezdett. A nő elzárta a csapot, magához vette a frissen beszáradt törölközőt. Átdörzsölte vele a testét, majd letette, meggyújtott egy mécsest, ami halvány aranyszíneket vetített testére és a falakra az aranyszínű üveg mögül. Odament az ágyhoz és végignyúlt rajta. Becsukta a szemét, szagolta a napfény illatát a párnából, a lepedőből. A tüdeje hirtelen megnyílt, és hatalmas mennyiségű levegőt szippantott magába. Benntartotta jó sokáig, hogy lüktessen az ér a fején, hogy hallja, hogyan zúg a vére, majd gyorsan kipréselte egy lehelletben. Felnézett a plafonra, újra becsukta a szemét, és elaludt.