Igen, van csendzene, meg csillagzene, utóbbi olyan szédülős, csillagos nyári éjszakai, amikor csak nézek fel a sötét égboltra, ahol apró fényforrásként látszódnak a csillagok, mintha egy nagy fekete kendőt borítottak volna a hatalmas lámpa elé, kilyuggatták volna, és átszűrődne a fény, és bejön kamaszkorom, a fülledtség, a hajnalokig elmélkedés a világegyetemről és a lét kérdéseiről, és persze a még felfedezésre váró, de küszöbön toporgó erotika, és az, hogy felfelé hagyom el a testem, kifelé, a gerincemből lövöm ki magam, szinte egészen a farokcsont felől, végigfut felfelé a gerincoszlopomon és távozok a fejtetőmön át, villámgyorsan szakadok ki és csak szédülök bele, és érzem a tarló illatát, mint azon az augusztusi tarjándörögdi teliholdas estén, a föld melege alattam, végigfekszem és pörögök bele...
Vannak csillagzenék. Ez egy ilyen.