A szolnoki temető legvégében, békésen, egymás mellett sorakoznak a görög stílusban felépített kripták. Valamelyik előtt kis kerítés, mögötte kert, mintha a „gazdája” bármikor kiléphetne, szedne egy kis virágot, és bevinné a vázába. A tymphanon kötelező elemként jelenik meg mindegyiken. Kedvencem az a kripta, melyen apró, gyöngyház ragyogású mozaikból raktak ki jelenetet (hogy mit, az már az idő homályába vész, csak a jóérzés maradt meg, és a kényszer, hogy ha ott járok a temetőben, feltétlen meg kell újra látogatni). Tengerkék kis csempék, a napfényben messziről látni csillogásukat. Az előtte lévő kerítésen belül sziklakert, melyen pozsgások burjánzanak. Nem sokkal a kripták mellett vannak az ismeretlen katonák sírjai. Fejfájuk kicsi, tán negyven centi, ha van, tetején egy fehér táblácskával. Mintha valaki jókedvűen teletűzdelte volna fehér fejű gyufákkal a földet. A nyárfák szinte égig érnek körülötte, ágain a balkáni gerlék búgnak, akik a hazai gerléket „kiszorították” innen. Sosem néztem még meg, mi van írva a táblákra, ha egyáltalán van rajtuk valami, inkább csodáltam a katonás rendet, a pontosan kimért távokat, amik az újraültetett erdőkre emlékeztettek.

A szobortemető pedig külön varázsrész a temetőben. Csupa csoda, hatalmas kőóriásokkal, mohával, és patinával. Az egyik parasztot ábrázoló szobor pont jól tartja kezeit ahhoz, hogy a nagyvilágot belátni akaró gyermek fel tudjon kapaszkodni magasabbra (a kezek alamizsnát kérnek). A hidat és az azon átkelőket őrző turul pedig mesék hőse volt. Égbe nyúló kőoszlopon, kitárt szárnyakkal áll a turul. Szinte aprónak látszik, annyira fent van. Tollai megkoptak, szürkések lettek, de méltósága töretlen. Olyan kedves nekem, mint a kőbe faragott galamb, mely őseim sírját őrizte némán.

Morbid kijelentés, de még két temető van az országban, amit nagyon szeretek. Az egyik a tiszaörsi, régi, műemléktemető, melynek közes-közepében egy meredek oldalú kis dombon apró templom fehérlik, halottak napja környékén messziről látszódik a sok száz mécses fényében a táj fölé magasodva. A dombon teraszosan elhelyezve a sírok, kis kerítésekkel elválasztva ezek is, fejfáikon akár két századdal ezelőtti dátumok, vagy elmosódott, csak ujjal olvasható vésett szavak. Az utat felfelé a stációk jelzik takarosan, fehérre meszelve, piros cseréptetejükkel. Olyan, mint egy apró kincses doboz, benne lélekmelengető drágaságokkal, meleg, narancsszínű mécses-lánggal. Ennek ellentéte a dörgicsei temető, legalábbis amit gyerekként láttam, miközben agyagért mentem az „agyagbányába”, kézműveskedéshez. A kukoricás és az erdő között, a poros ösvény mellett, gondozottan, olyan természetességgel simult a tájba és a környezetbe, mintha egy virágos rét lett volna. Emberközeli, testet elrejtő, de lelket el nem temető.