Régi estéken családi meséket őrzött a hálószobám minden sarka. Elég volt ide vagy oda pillantanom, hogy eszembe jusson Béni bácsi, aki egy napon eltűnt, amikor az oroszok begyűjtötték a magyarokat háború után és aki ritka vidám tagja volt a családnak. Vagy nagyapám tejtestvére, Béla bácsi, akivel születésüktől kezdve összenőttek. A háborúban Béla bácsinak elveszett a fél keze. Általában a betűrt ujjban hozta el a nagymamámnak szánt igazi, jó szemeskávét. Vagy akár nagymamám, a rózsaillatú táncos teadélutánok királynője. Akinek Pesten egy üvegfúvó mester udvarolt, csinálta neki a kicsi üveg állatkákat számolatlanul, teljes szívből. Még meg is kérte, de aztán közbe jött a háború. Vagy nagyapám, akiről egy Pumákról szóló könyvben találtam képet, ahogy a pilóták között mászkál a bázison. Homályos, de felismerhető. Az én csodálatos, hős nagyapám.
A nagymamám minden este, amikor náluk aludtam, ezeket mesélte újra és újra az én kérésemre. Így talált meg a Bánffy-Hunyadhoz kötődő mesénk is. Mert mi erdélyi magyarok vagyunk ám!
Üknagyanyám Bánffy-Hunyadon szolgált, kulcsos asszony volt, házvezető. Még ott szolgált, bizony megesett, így gyorsan kellett hozzámennie Miklós Józsefhez, az én ükapámhoz. Dédnagyapám, akit sosem láttam, így lett ifjabb Miklós József. Tusnádfürdőn volt asztalos inas. Gyors volt, ügyes kezű. Ott, Erdélyben vitték el először katonának, megsebesült, és Szolnokra vitték be az állomásra, ahol dédnagyanyám ápolóként szolgált. A nagymamám szerint nem lehetett ez olyan nagy szerelmi házasság, de 1921-ben, a polgári esküvő után 9 hónapra ő már meg is született.
A dédapám amikor Szolnokra került, megint elvitték katonának, ahonnan orosz fogságba esett. Három évig dolgozott egy vasútvonalnál, erdőt irtottak, bányásztak. Amikor jött haza, a családja már várta, mert előbb ért oda a híre a hazatérésének. Dolgozni visszavették a vasúthoz, a pályafenntartáshoz. A nagymamámnak ő csinálta a bababútorokat: kis szekrényke, ágy, amivel a bejáratnál, a két ajtó közötti részen szeretett nagyanyám játszani.
Egyszer nagymamámék felmentek Újpestre a rokonokhoz, hogy ott töltik a húsvétot. Ezt a történetet pontosan így mesélte el nekem.
"Egyszer felmentünk Újpestre, hogy ott töltjük a Húsvétot Manci néniéknél. Amíg anyukám a nagynénémmel főzött, apukám, meg Béni bácsi azt mondták, hogy elmennek egy kis bort inni. Akkoriban még nem itták úgy a sört. Nem is mondták, hogy inni mennek, csak hogy elmennek egy kicsit, de gondoltuk, hogy nem sétálni mennek. Iszogattak, iszogattak, nem voltak azok berúgva, ahogy elbeszélték, mert csak onnan tudom, volt ott egy másik asztaltársaság is. Ez a másik társaság elkezdte énekelni, hogy Valahol a Volga mentén. És ugye az egy orosz dal. És ahogy apukám kint volt Oroszországban, ismerte ezt a dalt, és ugye ahogy ők már beivogattak, odaszólt apukám, hogy nem úgy kell azt énekelni, meg a szövege sem az. Ezen a dalon annyira összeszólalkoztak, hogy már össze is verekedtek. A végén már az lett belőle, mert szó szerint úgy összeverték az egész vendéglőt, hogy az ajtón kifele folyt a bor. Mindent összetörtek, tönkre is tették a vendéglőst, mert utána már nem tudott kinyitni. Mi meg otthon vártuk őket, az ebéd már régen kész, ezek meg csak nem jönnek. Én tudtam, hogy hova mentek, ezért Manci néni utánuk küldött, hogy nézzem meg őket, miért nem jöttek. Apukámmal útközben találkoztam, az hazatalált, de Béni bácsi sehol nem volt. Akkor láttam meg a kocsmát, hogy még a lépcsőn is folyik a bort. Járok ott az utcán le-fel, akkor látom, hogy ott áll egy kapunál, egy ember belülről, ő meg kívülről, és mindenáron oda akart bemenni, ott vitatkozott az emberrel, hogy ott lakik. Aztán odamentem, és megmagyaráztam neki, hogy sokkal messzebb lakik, és hogy gyerünk csak hazafele. Úgyhogy hazavittem. A végén másnap mesélték el, hogy mi történt a kocsmában. Hogy a kocsmárossal, meg a kocsmával mi lett olyan tekintetben, hogy fizettek-e neki, vagy nem, azt nem tudom"
Ilyen volt az én dédapám. Hidakat is épített. A győri Rábán átívelő híd több száz ember között az ő keze munkáját is dicséri.
A húsvét a családban ezek után is meghatározó volt. A nagyapámat és dédapámat is húsvétkor vitték el az angyalok. Nagymamám dédapám halálát is elmesélte, húsvét szombaton a papa még összerakta az udvart, a tüzifát, és másnap, azt vették észre, hogy nem kap levegőt, és egy pillanat alatt ment el. Húsvét utánig dédapám teste ott volt a házban, mert nem volt ki elvigye a halottat. Nagyanyám ott virrasztott mellette, felöltöztette, betért a szobába mindig, és beszélt még hozzá. Megnyugtatta, hogy még el tudott tőle búcsúzni. Azt mondta, hogy jobb, hogy nem érte meg 1956-ot, mert amilyen szókimondó természete volt, biztosan elvitték volna.
Neki is a szíve állt meg. A családunkban eddig -apám kivételével-, mindenkit az angyalok vittek el. Hiszem, hogy azért, mert jó emberek voltak.
