Az idei ősz különösen ködös. Fehérsége pótolja a havat, ami - most fura módon - hiányzik. Éjjelente megnyugtat, ahogy kinézek az ablakon és a vattaként magába burkoló matériát bámulom. Az utcai világítás is tompán, aranyló-narancssárgán, otthonosan meleg fénnyel üdvözöl, az éj kékes-feketéje is átváltozik valami feketén-ezüstösen örvénylő mélységgé.
Jópár éve már, hogy figyeltem az ablakomból a könyvtár fölötti narancsos és lila fényeket éjszaka, most megint elcsodálom. Erőltetem a szememet: meddig képes ellátni, a tornyokból mennyi marad meg halvány körvonalakkal a valóságnak. Régi csehszlovák mesekönyvem jut eszembe: színpompás mese az egész. A könyv lapjain egy régi házikóban alszik a kisfiú. Pár éve még találtam ilyen házat, pontos mását, még a tető lágy kanyarulatai is ugyan azok voltak. Két böhöm nagy emeletes óriás között állta a sarat törpeként, de a tulajok feladták a harcot. Egy mesével több lett.
Ébredés után első utam az ablakhoz visz, megnézem mennyit evett meg a városból a köd, ami ahogy kilépek az utcára, puha-nedvesen fog körbe, és minden fa alatt emlékeztet kegyetlen hidegségére a karomra hasonlító ágak végéről leeső pár cseppel, ami a hajamon landol, riktábban a nyakamban. Ilyenkor érzem csak, hogy mennyire fagyos ez a gyönyör.
Bandukolok a mókuskerekem felé, és a tompa zajok közt érzem: jó az Isten, hogy ilyenkor nem enged a jövőbe látni. Nem látom már az öt méternél messzebb lévő dolgokat, csak emlékezetből tudom, aztán megsejtem, kis szerencsével talán meg is látom a kontúrját. A mostba, a pillanatba belekényszerített sűrűséggel barátkozom. Nem kell nekem a jövőbe látni. Látni a teljes utamat. Elég, ha a célt tudom, és most figyelek magam köré, közvetlen, és magamba. Magammal, a gondolatokkal barátkozom, figyelek az apró részletekre. Egy a sok közül: a reggeli húszperces remete. Modern tibeti szerzetes. Indulok befelé, mert ennek van ideje.